Súlyos könyvet helyezett az asztalra Balázs Géza. Mélyen szántó és terjedelmes munkát, amely tele van tűzdelve idézetekkel és hivatkozásokkal, mégis úgy olvastatja magát, mint egy jó regény. Csak hősei és eseményei mások. Teremtett alakok helyett a tudomány és a kultúrtörténet nagyjai szerepelnek benne, izgalmát pedig nem a cselekmény váratlan fordulatai, hanem a szikrázó szellemi fölismerések biztosítják.
A szerző, híven a címhez, a művészet és a nyelv eredetét kutatja, s mindeközben rendkívül széles körű nyomozást folytat, amely a nyelvtudományt és a művészetek mellett egyebek közt kiterjed ez a néprajzra, a pszichológiára és az egész kultúrtörténetre. Az önmagában is lefegyverző sokoldalúság érthető. Olyasminek ered ugyanis a nyomába, ami a kutatás számára homályba vész. Bár tudom, hogy mind a művészet, mind a nyelv emberré válásunk feltétele, a folyamat azonban mintegy 100 ezer esztendővel kezdődött, és ebből csak néhány ezer év dokumentálható, a korábbiakat stb csak közvetve vizsgálhatjuk (folklór, gyermeknyelv, mélylélektan, primitív népek). .).
A könyv nem véletlenül tárgyalja együtt a művészetet és a nyelvet. Utóbbit ugyanis nem egyszerűen mesterséges jelrendszernek tekinti, hanem metafizikai képződménynek, éppúgy benne van a teljes ember, mint a művészetben. Sőt maga is művészet: egyszerre mimézis és alkotó, örömöt szerző tevékenységforma. A nyelv jelek túlnyomó része megegyezik a szimbólumokkal, amelyek közül a legtöbb eredetileg hasonlóságon vagy érintkezési ikon alapján vagy index volt – és ez sokszor ki is deríthető. Azért is fontos ez, mert éppúgy benne van az emberiség kollektív tudatalattija, mint közös álmainkban. Múltunkról hoz hírt. Arról az emberről, aki eredetileg egységben volt a világgal.Nem fogalmakban, hanem képekben gondolkodott, s olyan jelekkel nevezte meg azt körülvevő valóságot, még világos volt a jel és a jelölt közötti kapcsolat.
Mikor, hogyan történt a változás? Miként szorították ki a képeket a fogalmak, hogyan jött létre a mai értelemben vett nyelv? A szerző itt nem akar mindenáron újat mondani, inkább összefoglalja az eddigi kutatásokat, amelyek gyakran mutációt látnak a fejlődés felgyorsulása, a „megszaladás” mögött. Eredeti hipotézissel áll viszont elő a nyelv és a művészetek születését tekintve. Úgy látja: a kettő egy tőről fakad és párhuzamosan fejlődik. Kezdetben, a szinkretikus őskultúrában együtt létezik a nyelv és a zene, igaz, a természeti mintákra kialakult mintegy megelőlegezi a nyelvet. Ez a dinamikus keret, amelyre az előbb az egytagú tagolatlan kijelentések, majd a kéttagúak ráépülnek. És így tovább, hiszen a nyelv és a zene kapcsolata ma is jól érzékelhető. S maga az „ősnyelv” is több oldalról megközelíthető. A mítoszkutatók ezt olvassák ki a mítoszokból, a Jung nyomában járó pszichoanalitikusok a kollektív tudatalattit megjelenítő közös álmokból. A folkloristák ezt sejthetik meg a ráolvasásokból, a munkadalból, a bölcsődalból, a táncszóból, a siratóból. S ma is számos olyan nyelvi megnyilatkozás akad, amely ide vezet vissza. „További kevés figyelemre méltatott, ösztönös megnyilvánulások mutatnak rá elemi formára: elszólás, indulatból felfakadó kiabálás, durvaság, hümmögés, sóhajtozás, fohász, ima; szex, szülés, euforikus (alkoholos, drogos) állapotban való beszéd, afázia, végelgyengülés következtében leépülő beszéd. Az ösztönösség jól megragadható a ritmikus számolgatásban és firkálgatásban” (Balázs 2021, 28) – olvashatjuk a műben. Művészet és nyelv közös eredete hüvelyezhető ki bizonyos természeti alapformákból is, mint pl. a kör és a gömb,
Balázs Géza kiváló felkészültséggel bontja ki mondandóját. Felismerései mindig a lényeget érintik, s amellett hogy alátámasztják felfogását, önmagukban is rendkívül érdekesek. Se szeri, se száma a magvas, izgalmas fejtegetéseknek. Lehetne-e pl. pregnánsabban megvilágítani Csíkszentmihályi Mihály elméletét a flow-ról: „hányszor előfordul az emberrel, hogy »csak úgy« beszélget valakivel (valakikkel), és elfut, elszalad az idő (…) a flow lényege a téren-időn kívül kerülés… Az örömfunkció tehát kódolva van a nyelvben. Csakúgy, mint például a szexualitásban, és mindenféle alkotó emberi tevékenységben” (Balázs 2021, 84). S lehetne-e meggyőzőbben érzékeltetni, hogy „a művészet és a nyelv emberlétünk alapja”, mint Freund Tamás agykutató egyik vallomásával: „Nemcsak mindennapos testnevelésre van az embernek szüksége, hanem mindennapos katarzisra is.
Úgy gondolom, A művészet és a nyelv születése több tudományág számára is fontos, eredeti munka. Több diszciplínát kapcsol össze, s az emberiség történelmének egészében gondolkodik, mégis érthető és meggyőző. Úttörő vonásai közül itt hármat emelek ki.
Az első a módszert érinti. A szerző nem a bevett sémák szerint közelít a témához. Nem vagy-vagyokban gondolkodik, ahogy ez a nyugati tudományban elterjedt, hanem amikor csak lehet, szem előtt tart a keleti gondolkodásban meghonosodott is-is hagyományát. Azaz nem harmadik üdvözli az arisztotelészi kizárt közös logikai alapelvét (két mostó állítás közül az egyik mostani igaz). Tudatos ez a megközelítés (amit az is jelez, hogy a szerző külön fejezetet szentel ennek a témának), de minden fölöttébb gyümölcsöző. Másként aligha kerülhetne sor arra a szellemi kalandra, amelyre a könyv hív minket. Ám ettől még nem lesz kevesebb tudományos, hiszen erről a témáról így lehet igazán hitelesen beszélni.
A munka második fontos újdonsága, hogy koncepcióját belegyökerezteti a magyar tradícióba. Olyan tudósokhoz kapcsolódik, akikről a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus diadalmenete idején hajlamos volt megfeledkezni a magyar tudományban, holott európai rangú életművet hagytak hátra. Az alapoknál mindenekelőtt Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Thass-Thienemann Tivadar és Karácsony Sándor nevét kell itt kiemelni, akik úgy voltak eredeti gondolkodók, hogy mindig az egész emberre figyeltek; szem előtt tartották a legapróbb részleteket is, de sosem feledkeztek meg a nagy egészről, az ember küldetéséről. Rajtuk kívül számos más tudós munkásságára hivatkozik még Szilágyi N. Sándortól Tánczos Vilmoson át Voigt Vilmosig – hogy csak néhány magyar tudóst emeljünk ki –, hiszen a szerző alaposan ismeri a nemzetközi szakirodalmat is.
Harmadikként mondjuk el, hogy Karácsony Sándor és Hamvas Béla nyomában járva Balázs Géza is az egész embert vizsgálja. Kimondatlanul is a nagy kérdésekre keresi a választ: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová leszünk menendők? Innen nézve a könyv nyugtalanító olvasmány. Úgy tűnik, nem csupán a művészet tanúsítja a modern ember növekvő otthontalanságát, de erről hoz hírt a hagyománytól egyre inkább elszakadó nyelvhasználat is, amely „leképezi a természetet, megnyilvánul benne a természet, a társadalom és a személyiség, az ember (nyelvi) világképe” (Balázs 2021, 284).
Balázs Géza. 2021. A művészet és a nyelv születése. Szemiotika, művészetelmélet, antropológiai nyelvészet . Budapest: MNYKNT–IKU.