A pantheon-eszme a reneszánsztól a romantikáig

Gondolatok Ferenczy és Izsó Csokonai-szobrainak hátteréről

Szerző:
Veress Ferenc

Absztrakt
A híres emberek kultuszának fellendülését a reneszánsz idején antik példák, Plutarchos és Suetonius életrajzai segítették elő. Reneszánsz vívmánynak tekintjük
a kortárs költőknek, íróknak, humanistáknak kijáró tiszteletet, amelynek jellemző
megnyilvánulása a díszes síremlékek állítása. Firenzében a Santa Croce bazilikába
temették évszázadokon át a jeles gondolkodókat, Leonardo Brunitól Vittorio Alfieriig, s itt róhatta le előttük tiszteletét Goethe, Foscolo és Stendhal. Magyarországon
Széchenyi István fogalmazta meg az Üdvlelde gondolatát, vagyis egy olyan emlékparkét, amely a nemzet haladását szolgáló tudósok sírjait fogadta volna be. A gondolat megvalósítása a művészekre várt: a Rómában tanult Ferenczy István több írónk,
költőnk, köztük Csokonai büsztjét is elkészítette egy képzeletbeli nemzeti pantheon
részeként. A debreceni Emlékkert Bizottság, amikor Izsó Miklóstól egészalakos szobrot rendelt Csokonairól egy olyan parkot képzelt el „hol a haza és tudományok körül
magoknak, különösen a városunkban nagy érdemeket szerzett emberek emlékszobrai álljanak […].” Régi hagyományt aktualizált tehát Debrecen város elitje, melynek
gyökerei a humanizmushoz vezetnek, ez az örökség pedig a Református Kollégium
szellemisége révén a 19. században is eleven volt.
Kulcsszavak: Csokonai-szobor, emlékpark, pantheon, Ferenczy István, Izsó Miklós

10.56044/UA.2023.2.4

Teljes szöveg PDF-ben

Vissza a főoldalra

Kapcsolódó taralom