„Csokonai hahotázik, hogy ne sírjon. Kegyetlen komédiát csinál, hogy a hangos vigalommal elűzze az ólálkodó pusztulás árnyait, amelyek ott köröznek körülötte. Beleveti magát az álarcos forgatagba, hogy feledje Lillát, feledje kudarcait, megalázó házalásait, az ostoba fajankók ítéletét, akik akkor is semmirekellőnek, léhűtő csepűrágónak tartották, ha nevettek mutatványain” – írta Horgas Béla a Csokonai Vitéz Mihályról szóló könyve Dorottya-fejezetében. S ezzel rátapintott a „vidám természetű poétaként” emlegetett debreceni költő lelke mélyén rejlő tragikumra, amelynek elfedésére valóban egy vígeposz megírása, s általa a „fársángi” létállapotba merülés lehetett a legjobb megoldás.
Egy huszonnégy órás karneváli hangulat megteremtése, amelynek szintén hatványozottan ambivalens jellegére Szabó K. István rendező a költő 250. születésnapjára, 2023. november 17-ére készített nagyszabású előadásában mutatott rá – mégpedig nem máshol, mint a poétáról elnevezett Csokonai Nemzeti Színházban. Mintegy „hallgatva” Horgas Béla véleményére, mely szerint a Dorottya értelemzésekor – így a színrevitelekor is – először Csokonai személyét, személyes „indítékait”, a benne egyre gyülemlő belső feszültséget érdemes górcső alá venni.
Így, amikor Pálóczi Bence képében színre lép az ifjú, de már kellően megtört Csokonai, hogy a Dorottyájához intézett Előbeszédét a maga számára is értelmezze, a darabban mint állandó eposzi kellék, Prieger Zsolt és zenekara felülről „letekintve”, azaz színpadképileg is jelezve, hogy a poéta „felettes énjét képviseli, a következőre figyelmezteti Mihályt: „én nem leszek én”. Azaz, már most jelzi számára és számunkra, nézők számára is, hogy ha valaki, a költőt is beleértve, beleveti magát a „fársángi” forgatagba, az hagyjon fel magára nézvést (is) minden reménnyel, mert olyasfajta létállapot részesévé válik, amelyben minden addig megszokott, a társadalmi hierarchia és status quo megkövetelte szabályrendszer borulni fog, az én határai feloldódnak, elmosódnak az ünneplő tömegben, minden a visszájára fordul, sőt, viszonylagossá válik.
Erre ráébredve Csokonai közli is a nézőkkel, hogy az „Előbeszéd innentől Élőbeszéddé változik”, azaz a megírt irodalmi szöveg színházzá lészen. S a hangsúly Szabó K. István minden eddigi Dorottya-értelmezést felülíró rendezésében éppen azon van, hogy ettől kezdve nem egy „fársángi” szituációt imitáló színdarabot látunk, hanem egy olyan adaptációt, amelyben Csokonai huszonnégy órásra tervezett mulatsága a commedia del’ arte hagyományait követő karnevállá növi ki magát. Olyasfajta érzéki tobzódássá, amelyről Mihail Bahtyin zseniális okfejtése óta tudjuk, hogy „önmagában szertartás jellegű, szinkretikus színjátékforma”. Azaz: színház lesz itt a színházban, vagy ha tetszik: karnevál a karneválban, olyasfajta – csak a színdarab idejére érvényes – „ereszd el a hajam”, amelyben – hangzik el Verebes Ernő dramaturg Csokonai archaikus textusát vendégszövegekkel, humoros ki- és beszólásokkal maivá tett csodálatos átiratában – a „curva perspektiva”, azaz a „megtévesztő optika” lesz érvényben. Az idő linearitása megbomlik, körkörössé válik, így a születés – tudjuk Bahtyintól – a halállal lesz terhes, míg a halál az újjászületéssel, ezért nyugodtan hallgathatunk Priegerék „fel, a halálra!” „felsőbb” utasítására. S meg kell barátkoznunk azzal is, hogy a szent és a profán egymásba olvad, s hiába „nincs itt hely a vallásfilozófiának”, a testiség, a buja erotika kultiválása közben „titokban a papság is mulat”.
Vagyis olyasfajta szituáció alakul ki, amelyben minden megengedett. Megengedett az is, hogy a Csokonai „fársángja” ne Kaposváron, hanem a poéta születésnapját ünneplő cívisvárosiak örömére ez esetben Debrecenben legyen, s az is, hogy Dorottyát ne egy éltesebb színművésznő, hanem egy színművész játssza, az a Bakota Árpád, aki ez esetben a „pártában maradásával” Csokonai személyét, a Lillával megélt élethelyzetét, azaz a Dorottya megírásának origóját is jelképezi.
Ám a rendező arra is figyelt, hogy a „fársáng” ilyetén karnevállá duzzasztásában, ebben a kifordított világban Csokonai Dorottyájának történeti elemei se szenvedjenek kárt, azaz következetesen, a poéta nagysága előtt meghajolva legyenek jelen. Vagyis, aki a klasszikus műre vágyik, az sem távozik hiányérzettel a színházból. Mert miután Szabó K. István a realisztikus térből és élethelyzetből – egy kocsmabelsőből – kiindulva, Carnevál (Mercs János) személyét követve szinte észrevétlenül lépteti át a nézőt a mulatság szürreális terébe, az eposzi kellékek tiszteletben tartása mellett megkapjuk a szüzsé legfontosabb csomópontjait is. Elhagyjuk a kocsma örökké részeg figuráját (Takács Dániel), aki hiába próbál ezt követően folyamatosan bekerülni a karneváli forgatagba a sűrű „én kérek elnézést”-jeivel, a „fársángolók” elutasítása jelzi: ő a szemükben ettől kezdve különc, oda nem illő figura, és még az állandó részegsége sem elég „másállapot” a karneváli létmódba való integrálódásához. Így azon az enumeráción, azaz az eposz műfajához kötelezően hozzátartozó seregszemlén sem vehet részt, amelynek során egy Csokonai korabeli ekhós szekérből lépnek elő és mutatkoznak be a mulatság résztvevői. Akik a Dorottya fő ellenségévé váló Carnevál előtt helyet foglalva igen hamar feladják a „szabályos ülésrendet”, és a Lászlóffy Zsolt szerezte, hol egy vásári forgatag kintornáját idéző dallamokra, hol a Csokonai Nemzeti Színház énekkara előadta klasszikus zenére, hol pedig Priegerék modern, formabontó, mégis fülbemászó hangzásformáira belekezdenek a Csokonai írta vígeposzban is fontos szerepet betöltő táncukba. Csak épp annak karneváliasított, fülledt erotikától sem mentes változatába. Ahol megint csak mindent szabad, még a nők mellét is meg lehet fogni. Azokét a nőkét – pontosabban matrónákét, Dorottya mellett Adelgundáét (Ráckevei Anna), Rebekkáét (Csikos Sándor), Mártáét (Vékony Anna), Orsolyáét (Oláh Zsuzsa) –, akik ettől kezdve folyamatos küzdelmet vívnak a Carnevál birtokolta mátrikuláért, a saját tisztességükért, s teszik mindezt a Csokonai-mű női összefogásába, szövetségkötésébe és háborúskodásába ágyazva.
Mégis kicsit – vagy nagyon, nézőpont kérdése – másképp. A két nem között dúló háború ugyanis itt – véleményem szerint az előadás legerősebb jeleneteként – nem lesz más, mint egyfajta gruppenszex, egy, Szabó K. István által gyönyörűen stilizált, mert egy lesüllyesztett „medencébe” álmodott orgia, amelyben az ölés és ölelés magyar nyelvben nem is annyira távoli értelme is kifejeződik.
S ami után joggal jelentik ki a magukhoz térő, vagy magukhoz se térő szereplők: „Isten bocsásson meg nekünk, mert mi magunknak nem fogunk”.
De mivel karnevál van, s a szent és a profán keveredik, a bálozók között szabadon kószáló istenek és félistenek – Vénusz (Hajdu Imelda), Ámor (Kiss Gergely Máté) és Hymen (Csata Zsolt) – ezt szívesen meg is teszik. Sőt: nemcsak, hogy felmentik az orgia szerepelőit, hanem, hogy soha ne feledjék el ezt a talán soha vissza nem térő létállapotot, Vénusz kamerával is rögzíti a tobzódás különböző szegmenseit.
Egyedül Éris, a viszály istennője az, aki csak egyszer vegyül el a tömegben – mintegy a Dorottya által megevendő fánk, s a beléje ily módon beléoltott „fúriaság” előképeként —, hogy azután szintén mint egy „felettes én”, a karzatról szemlélje, pontosabban onnan drukkoljon és onnan irányítsa az eseményeket. Ám Éris hátborzongató dallamokba is foglalt ármánykodása Újhelyi Kinga csodálatos előadásában – mivel a karneválban minden a visszájára fordul – végeredményben szintén máshogy fog elsülni. Egy kis „közjáték” után, a csetepatéban megsérült Dorottya zseniális „majdnem-temetési” jelenetét követően Éris közbenjárása mégsem Dorottyáék vagy a férfiak vesztét, hanem a szokásos létmódjukba való visszatértük után is a jóllétüket fogja biztosítani.
Megfiatalodást, így lehetőségeket, szerelmi sanszokat kínálva számukra. Azaz a már jól ismert kiskocsmai, reális miliőt, ahol ugyan „helyére zökken az idő”, de ahol a látottak fényében már tudjuk, mennyire „figyelnünk kell elszabaduló vágyainkra”. Mert oly ritkán élhetjük ki azokat. Ám Szabó K. István rendezésének, és a darabjában játszó teljes debreceni társulatnak köszönhetően ezekről, és ezek kivételes megélési lehetőségeiről már soha többé nem fogunk elfeledkezni.
■ Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya
Vígeposz Verebes Ernő átiratában
Játsszák: Pálóczi Bence, Mercs János, Bakota Árpád, Csata Zsolt, Újhelyi Kinga, Hajdu Imelda, Kiss Gergely Máté, Ráckevei Anna, Csikos Sándor, Oláh Zsuzsa, Vékony Anna, Vranyecz Artúr, Dánielfy Zsolt, Papp István, Kránicz Richárd, Balázs-Bécsi Eszter, Garay Nagy Tamás, Wessely Zsófia, Nagy Kíra, Horváth Julianna, Mészáros Ibolya, Varga Klári, Tolnai Hella, Gelányi Bence, Takács Dániel, Edelényi Vivien; Közreműködik: a Csokonai Nemzeti Színház énekkara és a PR-Evolution Junior Debrecen tánckar; Rendező: Szabó K. István; Dramaturg: Verebes Ernő; Jelmeztervező: Rátkai Erzsébet; Díszlettervező: Horesnyi Balázs; Az előadás élőzenéjét szerezte: Lászlóffy Zsolt; Felvételről közreműködik: Prieger Zsolt és zenekara; Koreográfus: Katona Gábor
